Ma belefutottam egy érdekes hibába, bár valószínűleg én magam okoztam. Tegnap, mielőtt kikapcsoltam volna a gépet kipróbáltam/ki szerettem volna próbálni, milyen a Gnome az openSUSE Leap-en, most hogy már SSD-ről fut a cucc, de el sem indult, de mivel már este volt, nem volt vele kedvem sokat xarakodni, szóval gondoltam jól van, akkor gyalu minden ami csak Gnome, gdme le, lightdm vissza.. Szóval vissza a jó öreg stabil Xfce-hez. No nem mintha a Gnome nem lenne az, csak mivel már megpiszkáltam a rendszert(volt csomag, aminél terjesztőt váltottam((vendor change))), így nem volt kedvem kibogozni a függőségi hibákat, csak. A lényeg, hogy valószínűleg szétcseszte azaz átállítgatta a pulseaudio configot a nagy Gnome uninstall, ezért Firefoxban a videók, Deadbeefben meg a zenéim mentek dupla sebességgel, hang nélkül(Deadbeefben dupla sebességgel ment a progressbar). Beírva a "double speed audio and video playback linux" kifejezést a gugliba, ezt dobta ki nagyjából elsőre:
itt olvasgatva megtaláltam a megoldást, törölni kell a /home/felhasználónév/.config/pulse/ -tartalmát így:
rm -r ~/.config/pulse; pulseaudio -k
ehhez nem kell root jog, mivel a saját könyvtárunk, a saját felhasználónk pulseaudio configja. Ezek után már ment minden.
Tanulság:
Ha felteszel egy rendszert egyik fajta asztali környezettel, és ki akarsz próbálni mellette másikat is, nézz körül a függőségi listákban, hogy mi, mit húz magával....
Bizonyára sokan vannak azok, akik sajnálnak kidobni egy régebben drágán megvásárolt számítógépet/laptopot, csak azért, mert egy picit türelmesebben kell kezelni a gyorsasága miatt. A Linux világában nagyon sok megoldást lehet alkalmazni arra, hogy egy régi "gyenge" hardvert is lehessen használni alapvető napi feladatokra némi kompromisszumokkal. Aki sokáig volt Windows felhasználó, bizonyára találkozott már a "csökkentett mód" lehetőségével. Ilyenkor a Windows a klasszikus szürke asztaltémával effektek nélkül indul.
Nos, a Linux is kínál hasonló lehetőséget, ahova vagy azért "menekülhetünk", mert esetleg a videokártyánk szerény teljesítményű/illesztőprogramja nem működik megfelelően, vagy egyszerűen csak nem szeretjük a látványosabb felületet. A GnomeShell, valamint a Cinnamon is rendelkezik gyengébb teljesítményre felkészített változattal. Noha nem szeretném egyiket sem jobban javasolni, mint a másikat, mégis meg kell említenem, hogy a Cinnamon esetében jobban sikerült a megoldás. De lássuk mivel szolgálnak ezek a "csökkentett módok".
GnomeShell
A GnomeShell-nek kapásból két szerényebb változata is van, az egyik a Gnome-Classic, a másik ugyanez, csak egy "No effects" jelzővel. Ha az operációs rendszerünk telepítése során már ezzel fogad a "rendszer", akkor bele is nyugodhatunk, hogy vagy zárt meghajtó szükséges a videokártyánkhoz, amit csak a telepítés után esetlegesen külső szoftverforrásból nyerhetünk, vagy egyszerűen a mi hardverünk nem elég a GnomeShell grafikai képességeinek kiaknázásához. A Gnome-Clasic/No effects páros külsőre nem hasonlít a GnomeShell-re. A kezelőfelület két panelből áll, egy alul, egy pedig felül, ahogy ezt anno a Gnome 2.xx szériában megszokhattuk. Mindkét változatban van módunk rá, hogy a peneleket kiegészítsük különféle kisalkalmazásokkal, ahogyan azt a Gnome 2.xx verzióiban megszokhattuk. A menüben az XDG menü elrendezés fogad. Szépen sorban jönnek az alkalmazásaink kategóriákba szedve, mellette a "helyek" menüt találjuk a panelon. Itt elérhetjük a fájlkezelőben beállított kedvenc mappáinkat, hálózati mappákat, csatlakoztatott meghajtókat, végül a legutóbb megnyitott dokumentumokat. A menüktől jobbra találhatók a szokásos indikátorok, majd a "user menu", ahol elérhető a leállítás/kijelentkezés, felhasználóváltás, valamint a rendszerbeállítások. A hagyományos alkalmazások/helyek menükombinációt természetesen lecserélhetjük a "főmenüre" mely egy menün belül kínálja a fent említett lehetőségeket, plusz a "user menu" funkcióit. Az alsó panelon az "asztal megjelenítése" -gomb, a megnyitott alkalmazások , majd a munkaterület váltó található. Persze a panelokat fel is cserélhetjük, vagy az egyes elemeket a két panel közt szabadon áthúzhatjuk. Annyiban tér el az új Gnome-Classic effektek nélküli változata a Mate, vagy a Gnome 2.xx -től, hogy az egér jobb gomja mellé nyomnunk kell az "Alt" -billentyűt is (a Classic esetében Super+Alt+Jobb Egérgomb)ahhoz, hogy az egyes elemeket áthelyezhessük, módosíthassuk. A panelokat szabadon méretezhetjük, húzhatjuk a képernyőn, akár oldalra is helyezhetjük, vagy elrejthetjük. Ilyenkor egy kis nyíl mutatja a képernyő szélén, hogy "van ott valami" amit előcsalhatunk. Így szabadon személyre szabhatjuk az asztal területét, felhasználási szokásainknak megfelelően. Tény, hogy a GnomeShell működésétől egy teljesen eltérő környezetet kapunk mindkét esetben. Azt mindenki döntse el magában, hogy ez előny -e vagy hátrány?
Gnome-Classic
Gnome-Classic-No effects
Cinnamon
A Cinnamon 2D teljesen úgy néz ki, mint a "sima" változat. Ez szerencsés megoldás, hiszen aki a Cinnamont választja, nem fog semmiben hiányt szenvedni. Mindössze annyi a különbség, hogy nincsenek effektek. Azaz az ablakváltások, munkaasztal váltás azonnal végbemegy interakciónk hatására, minden féle átmenet nélkül. Az panelt épp úgy testreszabhatjuk, ahogyan azt a Cinnamon teljes értékű felületén. Hovatovább szinte egy az egyben belinkelhetném ide az "Asztal, ahol élünk" cikksorozat előző részét, mert mindent úgy találunk, ahogyan azt az effektekkel felvértezett változatban. Ez hatalmas előny, mert aki Cinnamonra vágyik nem fog csalódni akkor sem, ha szerényebbek a hardveres lehetőségei. A felhasználói élmény nem szenved csorbát semmiben.
Cinnamon 2D akcióban
Szubjektív vélemény
Szerintem a Mint csapat a Cinnamon esetében jobban kidolgozta a gyengébb grafikai képességű gépekre méretezett környezetet, mint a GnomeShell fejlesztői. A Gnome csapat mentsége lehet, hogy a GnomeShell esetében a Classic verziók inkább a Gnome 2.xx vonulatot hivatottak kiváltani. Ha Windowsról frissen váltott felhasználó lennék, akkor valószínűleg csalódnék a Gnome Classicban, miután az interneten látnék videókat a GnomeShell képességeiről, de feltelepítve a számítógépre nekem csak a Classic jutna. Ha viszont régi Linux felhasználóként nézem a dolgot, dícséretes, hogy akinek nem tetszik az új Gnome, az kap egy a régivel szinte megegyező felületet már GTK3 alapokon.
Bejelentés
A cikksorozat most egy fordulóponthoz érkezett, ami azt jelenti, hogy búcsút veszünk a Gnome alapú asztali környezetektől. A következő részben az Xfce asztali környezet kerül bemutatásra. A sorozat eddigi epizódjaiból egy kis összeállítás fog megjelenni PDF formátumban az Androbiten, valamint itt a blogomban is. A kis tájékoztató füzetecske megjelenési időpontjáról itt a blogon, valamint a cikksorozattal kapcsolatos Androbit fórumszekcióban fogok értesíteni minden Kedves Olvasót!
További kellemes időtöltést kívánok minden olvasónak!
Elérkeztünk a GnomeShell bemutatásának utolsó részéhez. Az előzőekben magát a felületet, funkciókat mutattam be, most egy amolyan összesítő rész következik arról, hogy mik a személyes benyomásaim. Ezt már azért kell az elején leszögezni, hogy "személyes", mert más felhasználónak, más hardveren, másik disztribúción eltérő tapasztalatai lehetnek. Ennek ellenére, megpróbálok kizárólag magára a GnomeShell-re koncentrálni. Ugyan a Gnome-Shell nem csak egy felület, hanem a vele járó alkalmazáskörítés is, ezt most mégsem venném nagyon figyelembe, mert ez is disztribúciónként változhat.
Amikor elkezdtem a Linuxszal ismerkedni, még nem nagyon tudtam, hányféle felületet választhatok asztali környezetemnek. Ez nagyjából a 2000-es évek elején volt. Akkoriban még informatikai lapok mellékleteként terjedtek a leggyorsabban a Linux disztribúciók hazánkban(legalábbis számomra). Volt három, vagy négy ismertebb, illetve mondanám inkább úgy, hogy ismertetettebb disztribúció. A Suse, az UHU, a Red-Hat, valamint már akkoriban is valahonnan sikerült beújítanom egy Gentoo lemezt, persze azt még csak nézegettem, nem mertem telepíteni.
Akkoriban nálam az elsődleges asztali környezet a KDE 2.xx vonulata volt. Így amikor már internettel rendelkezve letöltöttem első Gnome alapú Live CD-met, az Ubuntu 5.04 -est, csodálkoztam a felületen. Aztán hamar sikerült megszoknom, és testre szabnom. A Gnome már akkor sem annyira a látványosságra és a funkciók tömkelegére koncentráló felület volt, de az ember a napi dolgait könnyedén és hatékonyan el tudta végezni rajta. Aztán először a KDE váltott hatalmasat(3.5.xx->4.0), minek hatására sok KDE felhasználó választotta a Gnome asztali környezetet, mellőzve az új verziót. Aztán a Gnome fejlesztők is gondoltak egy merészet. Ennek lett eredménye a jelenlegi Gnome-Shell.
A fent emlitett nem az első, és nem is az utolsó ilyen "korszakalkotó" változás a Linux világában, sőt már ezt megelőzően is voltak hasonló események. A korral haladnunk kell. Bejöttek új eszközök napi használatba, melyeket már nem csak egérrel kezelhetünk, hanem a saját "mutatóeszközeinkkel" is. A Gnome-Shell friss verzióinak az a nem titkolt célja, hogy ezt megtehessük egyetlen felületen. Így bármilyen eszközt használunk(PC, Tablet), ugyanazt a felhasználói élményt kaphatjuk. A GnomeShell nem a beállítási lehetőségek tömkelegével szerez jó pontokat, mert alapértelmezetten ezeknek elég szegényes a választéka. Ám nem is biztos, hogy egy átlagos felhasználónak ennél többre lenne szüksége. Pont ez az ami tetszett benne, hogy amit általában babrál az ember, az könnyedén elérhető a Rendszerbeállítások ablakban.
Persze, ahogy az előző részben megtettem, bármikor telepíthetjük a Gnome-Tweak-Toolt. Azt kell, hogy mondjam, hogy összességében kellemesen csalódtam. még annak ellenére is, hogy egy alpha állapotban lévő tesztkörnyezetben használom három hete a Gnome-Shellt. Amennyire idegenkedtem, amikor megjelent, most annyira megszoktam. A rendszerigényével nincsenek nagy bajok, talán csak én szoktam meg a kis rendszerigényű környezetet(Openbox), ezért talán túl nagyok az elvárásaim.. Maga a Gnome-Shell nálam két nap uptime után 205 MB memóriát eszik meg.. Ami az én laptopom esetében 10%. Ez nem lenne sok, de ez csak a Gnome-Shell. A többi szolgáltatás (pulseaudio, nautilus, nm-applet, zeitgeist, stb)együtt még felemészt hozzá ugyanennyit, így 400-450 MB a vége. Ez szerintem egy kicsit sok. Ennek ellenére elég gyorsan reagál a Shell. Akadozást, vagy fagyást nem tapasztaltam. Persze azért próbálkoztam a szándékos megfagyasztással, de nehezen jött össze, és akkor is csak annyi volt, hogy maga a Gnome-Shell megfagyott, de hamar sikerült újra működésre bírnom, a gép újraindítása nélkül. Az is nagyon tetszett benne, hogy egy idő után az egeret akár hanyagolhatja is az ember, mert csupán billentyűzet használattal is kezelhető nagyon könnyedén. Ha a Tweak-Tool meg a többi kis kiegészítő is fent van, akkor pedig még többet ki lehet belőle hozni.
Értékelés Pro
-könnyed, áttekinthető, egyszerű felület
-pusztán billentyűzet használatával is könnyen kezelhető
-bővítményekkel nagyon testreszabható
-rengeteg bővítmény(a stabil verziókhoz)
-érintőképernyőn is használható(nem próbáltam, de ha bekapcsoljuk a nagy szöveg opciót, elég naggyá válnak a gombok, fülek ehhez)
Kontra
-szerintem egy picit még sok a memóriaigénye
-"gyári" állapotában egy kicsit fapados
Végszó
A Gnome-Shellt bátran merem ajánlani minden kezdő Linux felhasználónak, aki szeretne egy egyszerű, könnyen kezelhető felületet a napi munkához, szórakozáshoz. A Gnome-Shell jelenleg a nagy disztribúciók közül párban LiveCD formájában elérhető:
-Fedora
-OpenSuse
-Ubuntu (12.10 Gnome Edition jelenleg még alpha)
-Mageia
Illetve akármelyik disztribúció esetében megtehetjük, hogy a szoftverkezelőből feltelepítjük, de én azért favorizálom a direkt Gnome "ízű" LiveCD-ket, mert ha más asztali környezet mellé tesszük fel, az esetlegesen hibákat okozhat.
A jövő héten a Mate asztali környezetet veszem górcső alá, már a hosszabb, azaz egy témakör, egy nagy cikk változatban. Addig is gondoktól mentes GnomeShell ízlelgetést minden kezdő Linuxosnak, meg a kíváncsi rutinosabbaknak is!
Az előző részben a Gnome-Shell alapvető felépítéséről írtam, de mindenki szereti kialakítani az egyedi személyre szabott környezetét. Ezért most bemutatom a Gnome-Shell extra lehetőségeit.
Hozzávalók telepítése
A Gnome-Shell alapból elég egyszerű kezelőfelület, viszont ügyes kis kiegészítőkkel elég jól fel lehet tupírozni. Ahogy azt előzőleg már írtam, ha ellátogatunk a https://extensions.gnome.org/ -weboldalra, ott a mi shell verziónknak megfelelő kis kiegészítőkből válogathatunk. az én verzióm, mivel még elég friss, ezért nem igazán bővelkedik kiegészítőkkel. Viszont már van az Ubuntu tárolókban is pár alapvető kiterjesztés, amit egy Synaptic segítségével hamar feltelepíthetünk:
Ezek után, ha használni is akarjuk ezeket, fel kell telepítenünk a Gnome-Tweak-Tool-t:
Miután ez is megvan, körülnézhetünk, hogy milyen lehetőségeink vannak. Ehhez csak meg kell nyitnunk a Gnome-Tweak-Tool-t, ha magyar nyelvű a rendszerünk, akkor az alkalmazások közt Tweak-Tool -ként fog szerepelni. De használjuk ki a Gnome-Shell képességeit, és egy Windows(Mod4)-gomb leütése után írjuk be, hogy Gnome és ott fog szerepelni a listában. Lássuk, mivel lehet fokozni a Gnome-Shell hatékonyságát:
Gnome-Tweak-Tool
Az alkalmazás első fülén az ablakok viselkedését "dirigálhatjuk".
A második fül számunkra a legérdekesebb, hiszen itt találhatjuk az installált Shell-kiterjesztések kapcsolóit. Nálam csak a User-Themes kiterjesztés van bekapcsolva.
A harmadik fülön, az asztal viselkedését szabályozhatjuk. Legyenek/ne legyenek saját mappa, hálózati helyek, kuka, meghajtók ikonok az asztalon. Ezzel pótolhatjuk a más rendszerekről érkező felhasználók azon hiányérzetét, hogy: "hol van a sajátgép?"
A negyedik lapon a felület betűkészleteit állíthatjuk be, ha felkeressük a http://www.dafont.com/ , vagy a http://www.urbanfonts.com/ -helyeket, ott további rengeteg változatos betűtípust tölthetünk le. A saját kedvenc betűinket elmenthetjük a /usr/share/fonts -mappába. Persze ehhez root jogok kellenek. Ha be akarjuk állítani újdonsült szerzeményünket, a font-fájl letöltése után csak indítsuk újra a Tweak-Toolt, és változtassuk meg a betűtípust.
Ötödik fül: Itt a Nautilus "helysávját" változtathatjuk teljes elérési utat kijelző interaktív(azaz szerkeszthető) beviteli mezőre. Így, ha fejből tudjuk, hogy hova akarunk navigálni a fájlkezelőben, könnyen megtehetjük:
A hatodik fülön a Gnome-Shell beépített naptárával szöszmötölhetünk, valamint egy igen fontos beállítási lehetőségünk is van ugyanitt: A Gnome-Shellben alapértelmezetten nem látható ablakkezelő gombokat szépen visszatehetjük a helyükre. Ezen felül, a virtuális asztalok viselkedését és számítógépünk energiagazdálkodását is módosíthatjuk. itt jegyezném meg, hogy a dinamikus virtuális asztalok nagyon hasznosak tudnak lenni!
Végül elérkeztünk az utolsó lapfülhöz, itt a GTK+, a Gnome-Shell, az ikon, valamint az egérkurzor témákat variálhatjuk kedvünkre. Sajnálatos, de eddig nem sok olyan asztaltémát találtam, ami "passzol" a Gnome-Shell minden eleméhez. Elég sokszor ütközik az ember meghökkentő grafikai hibákba -
- de ez nem lesz mindig így, hiszen a lelkes modderek mindig dolgoznak valamin...
Egyéb megoldások
A letöltött asztaltémákat, Gnome-Shell témákat, a /usr/share/themes -mappába másolva fokozhatjuk a látványt. Ikonokat pedig a /usr/share/icons -mappába helyezhetünk. Ez az eljárás minden ablakkezelő és asztali környezet alatt működik, így célszerű, ha a fájlkezelőben ki is tesszük őket az oldalsó panelre a hivatkozásokhoz. Persze ahhoz, hogy ezeket a mappákat írhassuk, ismét root -jogok szükségesek. (alt+F2, majd a "futtatás" buborékablakba írjuk: gksu nautilus /usr/share/themes) Ha témaszerkesztésre adjuk fejünket, akkor láthatjuk, hogy egy témafájl tulajdonképpen egy mappa, amelyben a különféle felületeknek megfelelően vannak almappák, ezekben pedig a konfigurációs fájlok, valamint a kis képek, amelyekből "összeáll" a felület.
A Gnome-Shell-ben, ha nem telepítjük a fent említett kiterjesztéseket, és nincs Gnome-Tweak-Tool sem, akkor sem kell nagyon elkeserednünk, hiszen a /usr/share/gnome-shell/theme -mappába bemásolva egy frissen letöltött téma fájljait, meg tudjuk változtatni a felületet.
Ehhez csak annyit kell tennünk, hogy a régi témát először elmentjük a biztonság kedvéért egy biztos helyre, majd miután felülírtuk a régi témát, egy futtatás ablakba beírunk egy "r" betűt. Ezzel a Gnome-Shell újraindul és már az új látvány tárul elénk. Egyébként tapasztalataim szerint, akármi történik, olyan még nem fordult elő, hogy a Gnome-Shell merevre fagyjon annyira, hogy ne tudjak semmit tenni, hogy kilépjek, vagy legalább egy Alt+F6-tal átlépjek a konzolra. Ha megszoktuk már a felületet, akkor pusztán billentyűzettel nagyon jól el tudunk navigálni a Gnome-Shellben. Ha valaki sok időt szakít rá, nagyon át lehet szabni a Shellt, persze ez a régebbi verziókra igaz, mert ehhez a verzióhoz, mint azt említettem, még elég kevés a kiterjesztés/bővítmény. Mindenesetre van sok hasznos bővítmény, néhányat felsorolnék a teljesség igénye nélkül, melyeket én hasznosnak vélek(bár ez erősen szubjektív):
Hasznos bővítmények
- Dock /bal oldalra kihelyezi a dockot, amelyet alapból csak a "Windows" -gomb hatására láthatunk
- Removable Drives / a felső panelen is elérhetjük/lecsatolhatjuk a merevlemezeinket, pendriveokat
- Places Status Menu / a fájlkezelő jobb oldalán lévő hivatkozásokat, azaz a kedvenc mappákat érhetjük el gyorsan és könnyen
- Applications Menu /alkalmazások menü
Hogy lássuk a különbségeket, készítettem egy előtte-utána videót. Így néz ki a Gnome általam tesztelt kezelőfelülete (3.5.91-0ubuntu1) :
Ez pedig egy kis "modding" után készült:
Végszó
Ezentúl hétfőnként friss cikkel jelentkezem!
A következő részben egy végső tesztnek vetem alá a Gnome-Shellt. Általános hétköznapi felhasználási tapasztalataimat fogom bebillentyűzni. Mivel ez a cikk Ubuntu-n készült, így más disztribúciók esetén nem biztos, hogy hasonló tapasztalataim lennének, ezért a következő rész elég szubjektív lesz.
Sorozatunk ezen epizódjában a Gnome(3.xx) asztali környezettel ismerkedünk.
A sorozatot ezentúl szeretném az alábbi módon folytatni: Minden asztali környezetnek szánok három részt, az anyag terjedelme miatt. Az első részben az általános tudnivalókat, a másodikban a környezet egyedi lehetőségeit, a harmadikban pedig, a szubjektív véleményemet tolmácsolnám. Ezt azért emelem ki, mert a harmadik „al-epizód” nem lesz mentes olykor lesújtó véleményemtől. Ezt nem azért teszem, hogy trollkodjak, hanem azért, hogy aki olvassa a cikket, annak legyen képe arról, hogy a jelenlegi Linux felületek közül, melyikkel, milyen problémákba ütközök az laptopomon. Dell Studio 1537 Intel Core2duo 2GHz 2GB ram, Intel GMA HD 4500 Így egyben képet is kaphat arról, hogy egy 3 éves gépen hogy futnak a jelenlegi felületek, azaz esetleg segíthet a választásban, vagy segíthet új hardver vásárlása esetén a válogatásban.
Egyben szeretnék megkérni minden Linuxszal először ismerkedőt, hogy ne adjanak se az én véleményemre, sem mások véleményére! Hogy miért? Mert ha egy olyan környezettel ismerik meg a Linux világát, amit mások sugallnak, vagy sok esetben esetleg erőltetnek („jó lesz ez neked, én is ezt használom”), akkor ez az első próbálkozás egy életre megutáltathatja az illetővel még a pingvin mintás ágyneműt is... Másrészt, mindenki a saját tapasztalatai, hardverei alapján mond véleményt.
Mit lehet tenni? Nos mi sem egyszerűbb: el kell látogatni a youtube.com-ra, ott ezerszám található videókból kiszemezgetni a Gnome, Xfce, KDE, Mate, Cinnamon, Unity, egyéb videókat, nézelődni. Majd a distrowatch.com-on megnézni az oldalsó lista első 15 disztribúcióját, vagy a szűrő segítségével kiválasztani azt, amelyik a nekünk legmegfelelőbb. Próbáljunk ki bátran több asztali környezetet, akár Virtualboxban is, mielőtt döntünk! De ha tehetjük, akkor inkább Live CD formában!
Nos, úgy érzem bevezetésnek, meg jó tanácsnak ennyi elég is volt, most jöhet a „mustra”!
Amikor a GTK+ a 2. verziószámozásról a 3.-ra váltott, ezzel egy időben a Gnome is új verziót, illetve teljesen új külsőt kapott. Ez elég nagy port kavart a Linux világ állóvizében. Sokan ekkor menekültek a KDE, vagy az Xfce felületre, a minimalista stílust kedvelők, pedig a kisebb ablakkezelőkre. Ugyanakkor sokan látatlanban kritizálták a Gnome-ot úgy, hogy nem is próbálták ki. Szinte ezzel egy időben az Ubuntu is kapott egy új felületet a Unity-t, hogy ezt még megfejeljük, a Linuxmint lelkes csapata kifejlesztette a Mate asztali környezetet, válaszul a Gnome-Shell-re és a Unity-ra. Helyesebben a Gnome 2.xxx verziós vonulatát nevezték át Mate-re, és folytatják a fejlesztést(remélhetőleg) s hogy még nagyobb csavart tegyünk bele, a mentolos csapat még egy Cinnamon nevű felülettel is előállt, ami ha úgy vesszük, a Gnome 2.xx felülethez hasonlatosat ad, de már GTK3 alapokon. Ennyire még mostanában nem volt felaprózva a mainstream felhasználói felületek köre a Linux világában. No de lássuk, hogy mit is rejteget az a felület, amelyik ennyire megosztotta a közvéleményt!
A cikksorozatban nagyon körültekintően megpróbálom elkerülni a részrehajlást, akármelyik disztribúció előnyben részesítését a többivel szemben! Azonban nem tudok mindig pártatlan lenni. Ha az ember Gnome-Shell-re vágyik, akkor jelenleg a fő disztribútorok közül a Fedora és az Opensuse csomagolja Gnome-mal a terjesztéseit, Ubuntu felhasználóknak meg kell várniuk a 12.10 verziót, majd akkor lesz (már le is lehet tölteni tesztelésre) egy Gnome „ízű” változat is.... Mivel van lehetőségem arra is, hogy az asztali rendszeremre(Ubuntu 12.10) egy egyszerű sudo apt-get install gnome -all beírásával feltelepítsem, ezért én ezt teszem, kényelmi okokból.
A környezet sajátosságai
Maga a kezelőfelület egyszerű. Van egy felső panel, ahol az óra, az „indikátorok"(itt válthatunk hangerőt, csatlakozhatunk a hálózatokhoz, bejelentkezhetünk a szociális hálózatra), a munkamenet menü, és egy épp az aktuális megnyitott alkalmazás ikonja látható, valamint a „Tevékenységek“ gomb, melynek hatására láthatóvá válik a „dash" felület azaz a bal oldali dock, a megnyitott ablakok, valamint a lehetséges virtuális asztalok.
A bal oldali dock egyébként hasonlóan működik, mint a Unity-launcher, ide a kedvenc alkalmazásaink ikonját húzhatjuk ki az alkalmazások listájából, és egy halvány derengő fehéres sáv jelzi, hogy mi van közülük épp használatban.
Ezen a felületen találunk egy keresőmezőt, amelyben kereshetünk alkalmazások, a helyi dokumentumaink közt és a weben, valamint egy gombot, amivel elnavigálhatunk az alkalmazásainkhoz.
Alul az alap nézetben, ha levisszük az egeret a jobb alsó sarokba, láthatunk egy második panelt, amin a megnyitott minimalizált (más asztali környezetekben a systray-be épülő) alkalmazások ikonjait láthatjuk: Shutter, Clipit, Skype stb. Ez az alsó kis panel az alap nézetben is, és a „dash“ rétegen is látható, előhívható.
Mivel bánt nagyon az a pár magyartalan menüelem, amit találtam, kíváncsiságból letöltöttem a Fedora 17 Gnome felületű változatát, és a végső kritikát az Ubuntus változat helyett, inkább majd az alapján írom, mivel az Ubuntus verzió még csak "alfa", így ez alapján nem mondhatok véleményt.
Ha ellátogatunk a extensions.gnome.org weboldalára, ott nem meglepő módon, Gnome-Shell kiegészítőket tölthetünk le. Ezek általában minden disztribúció alatt működnek, ha figyelünk a verziószámozásra. Az oldalon eleve azokat is szűrhetjük, melyek a mi Gnome-Shell verziónkkal kompatibilisek. A következő részben ezekkel a kiterjesztésekkel/kiegészítőkkel ismerkedhetünk meg, valamint a Gnome további testreszabási lehetőségeit fogom boncolgatni.
Igen, újabb olyan dologra vetemedtem, amire már rég nem:
A nemrég telepített 11.10-est frissítettem a még fejlesztés alatt álló 12.04-re
Eddigi tapasztalatok:
Aki egyszer felteszi a 11.10, vagy az utáni verziót, meg kell barátkoznia azzal, hogy más asztali környezetet nem nagyon használhat teljes erejében, csak a Unity-t. Mivel nem nyugodott bennem a kisördög, így még a 11.10-re feltettem a Gnome-Shell-t, és sajna elég sok dolga összeakadt a Unityval.. Mellesleg, (lehet hogy ez most nagyon sok Gnome-Shell barátnak nagyon fog fájni) a Unity után, a Gnome-Shell használata olyan, mintha a egy gyönyörű Ferrari után egy rozzant Trabantba ülnénk át. Itt nem első sorban a funkciókra gondolok, hanem az összetettségre, meg a letisztultságra. Sokan vádolják azzal a Canonicalt, hogy az Ubuntu Unity fejlesztésénél az Apple Mac OS X volt a példa (felső global menü, azaz minden alkalmazás menüsora a felső panelon jelenik meg, és csak az épp előtérben lévő alkalmazásé látható). De erre azt kell, hogy mondjam, hogy ez a funkció már a KDE 3.xx, de lehet, hogy még régebbi változataiban is elérhető volt. Engem kifejezetten idegesít, hogy a háttérben futó kis hasznos izék értesítési területe a Gnome-Shellben alul van és csak a jobb alsó sarokba húzott egér hatására jelenik meg. Ugyanis ha már a felső panelen csakúgy, mint a Unityben ott van a hangerőgomb, meg a hálózat, meg dátum, meg ilyesmi, miért nem fért volna el már a systray is? A másik érdekes dolog: minimalizálás után nem lehet a Gnome-Shellben elérni a lecsukott ablakot, csak akkor, ha a "tevékenységek" menüre kattintunk.. Az egész felület amúgy is érdekes, mert engem emléleztet a KDE 4-re annyiból, hogy a Gnome-Shell tálcái, meg asztalválasztója olyan érzést kelt, mintha nem lenne szerves része a felületnek. A KDE4-ben is a Plasmoidok olyanok, mintha a csúnya alkalmazásablakok mellé valaki odabiggyesztett volna művészien szép, áttetsző felületeket, amik egyáltalán nem harmonizálnak az alkalmazásablakokkal. Persze ezt külső, és saját fejlesztésű témákkal lehet finomítani, de sosem fog tökéletes egységet alkotni a felület. A Unityban ez valamivel szebben sikeredett, viszont itt meg vannak más gondok. Pl, ha már egyszer megoldották, hogy az oldalsó panelon lehetnek a kedvenc alkalmazásaink, oda le is csukhatjuk(minimalizálhatjuk) őket, akkor a panelon az alkalmazás ikonjára kattintva, az miért nem megy le szépen oda?? Miért kell felmenni az egérrel a bal felső sarokba, hogy minimalizáljunk (persze, ha be van állítva a Unitynek, hogy a jobb felső sarokba húzva az egeret, megjelenjenek az éppen futó alkalmazások, akkor az egész csiki-csuki értelmetlen, na de ki akarja állandóan rángatni az egeret?)? Ezek persze csak ilyen apró személyes megjegyzések, mert nem vagyok sem informatikus, sem szoftver dizájner, vagy szoftver ergonómia tervező. De ezek bizony elég bosszantó dolgok lehetnek. Aki nem szereti faltól-falig rángatni az egeret, azt valószínűleg idegesítik.
Aztán meg ért engem egy nagy sokk, amikor frissítettem a 12.04-re:
Eddig a Banshee volt az alapértelmezett zenelejátszó, most meg majd átállnak Rhythmboxra(én is szerettem). Nos a frissítés után megnyitottam a Rhythmboxot, hogy akkor hallgassunk zenét.. Igen ám, de az előzőleg az Ubuntu One Music Store-ban megvásárolt zeném sehol sem volt.... Mondtam magamban, hogy a qrva életbe, most elqrtam 7,50€-t, de aztán megnyitottam a Banshee-t, és megnyugodtam mert ott meg megvolt.
Hogyan is működik ez? Hát úgy, hogy a vásárolt zenéket nem a Zenék mappába teszi, hanem a "Felhasználó/.ubuntuone/Purchased from Ubuntu One" mappába....(persze ezt én nem is figyeltem a zene megvásárlása után balga módon, pedig mindig azt nézem, melyik progi hova teszi a kis fájlokat, meg a beállítófájljai hol vannak...) Szóval megnyugodtam, remélhetőleg a Rhythmboxba is beépítik az Ubuntu One Music Store szolgáltatásait! Persze ez biztos úgy lesz, hiszen a 12.04 még csak 3 hónap múlva jelenik meg.
Nos egyelőre ennyi, most tesztelek, meg bugreportolok, meg túrom az Ubuntu fórumokat minden újítás és probléma után...
